A TEREMTÉS

Sok, sok évvel ezelőtt, amikor még nem létezet semmi, a nagy semmiben ott szunnyadt Agu, az ős egy, aki minden létezőnek a forrása. Mivel ekkor még idő sem létezett, megmondhatatlan, hogy mennyi idő után, vagy hogy mikor, Agu öntudatra ébredt, és ragyogó elméjének fénye szétáradt, és ameddig elért, megteremtette a fényt, s ahová nem ért el, ott megteremtetett a sötétség. De a semmi nagysága miatt Agu elméjének fénye nem érhetett el a végére, minthogy nincs is vége, s így Agu fénye mind a mai napig terjed a semmiben, és tovább szélesíti a létet.

S amint Agu tudatra ébredt, az idő is szaladni kezdett, így lett Agu az idő ura.

S a Fény Kiküldője (Xpedtzo i na líy) ott volt az általa teremtett létben, de az ekkor még üres volt, s létében nem volt rendszer. S ekkor az Idő Ura (Nax i na tiq) látta, hogy ez nem jó így, lehunyta hát szemeit, elcsitította elméjét, és mély meditációba mélyedt. Sok sok világkorszakon keresztül meditált, s ezalatt megalkotta a lét működésének törvényeit, melyek azóta is irányítják a világot. E törvények szabják meg, hogy a fa gyümölcse leessen a fáról, s hogy egy helyen ne létezhessen egyszerre fény és sötétség. S amikor Agu minden törvényét megalkotta, s a lét magában már tökéletesen működött, Agu az új rendszer szerint kettéválasztotta tudatát, s megteremtette Serant, lényének férfi oldalát, és Oxant, lényének női oldalát. S Agu, az Idő Ura, a Fény Elindítója ezzel bevégezte feladatát, elvégezte a világ teremtését, s így nyugodtan térhetett nyugovóra a Világóceánban.

Seran és Oxan távolra kerültek egymástól, mi koron megszülettek, oly távolra, hogy még isteni szemükkel sem látták egymást. Nem tudtak egymásról, mégis szüntelenül vágytak egymásra. Szívükben végtelen ürességet éreztek, így elindultak az Agu által teremtett világmindenségben, hogy létezésük célját megtalálják.

Világkorszakokon át bolyongtak, míg végre megpillantották egymást. Lelkükben rögtön a magasba csapott a szerelem lángja. Puszta ölelésük is hatalmas teremtő energiákat szabadított fel. Boldogságukban dalra fakadtak s táncra perdültek. S minden egyes szavukra, minden mozdulatukra egy új dolog jelent meg az Agu által teremtett létben, ami így, szerelmük nyomán megtelt mindenféle dolgokkal, s föld emelkedett elő a semmiből, s azon hegyek nőttek, s mélyéből víz fakadt, ami folyóvá duzzadva ömlött tovább.

A világ megváltozott. Mert nem volt üres többé, de élet, még mindig nem volt rajta.

S ekkor következett a világ legnagyobb csodája. Miután Seran és Oxan táncukkal és énekükkel megteremtették a világot, leheveredtek a világ legnagyobb hegyének oldalába, s belemerültek a világ legcsodásabb, és legszentebb tevékenységébe: megkezdődött a világ első szerelmi aktusa. Világkorszakokon át szeretkeztek, míg végül Seran magja előtört. Az keveredve Oxan vérével, ami a szűzhártyájának szétszakadásakor serkent, a földre hullott, s abból született meg az élet.

Az élet csírája kezdetben csak egy alaktalan folt volt, de Seran és Oxan szerető gondoskodása és ápolása mellett lassacskán fejlődésnek indult, növekedett és formálódott, míg végül kiteljesedet, alakot öltött, és terjedni, szaporodni kezdett.

A mindenhatók keze alatt a formák milliói alakultak ki, de a lények nem voltak még készen. Mozogtak, ettek és szaporodtak, de nem éltek igazán. Nem volt ott szívükben az isteni mag, s emiatt nem voltak még képesek érzelmekre.

Így hát a hatalmasak kivettek magukból egy apró darabot, s milliónyi apró magot hoztak létre belőle, melyeket elvetettek az élők szívében. Így az isteni vetés révén minden élő lelket kapott.

Ekkor még minden lélek még megtestesülve is szoros kapcsolatban állt az istenekkel. Nem lázongtak ellenük, amiképpen a nagy részük nem lázong ma sem.